Egy korszak lezárul.....
Az utolsó igen régi posztban kifejtettem, hogy milyen érdekes mikor két embert egymás mellé sodor az élet. Ezt hol rövidebb, hol hosszabb időre teszi. Engem most egész hosszú...cirka két évnyi időre sodort össze valakivel. Hogy miért? Hát őszintén szólva fogalmam sincs....nem érzem, hogy tanultam volna bármit is, hacsak azt nem, hogy ha már kérdések merülnek fel, akkor baj van. Kérdések alatt értem az ilyeneket: "Biztos jó ez?" "Kell ez nekem?" "Akarom én ezt?" Ha ezek a kérdések felmerülnek, az egyértelmű válasz az, hogy NEM. Ez nem azt jelenti, hogy azonnali hatállyal és minden egyéb küzdelem nélkül véget kell vetni a kapcsolatnak, és mindenféle kapcsolattartásnak, hanem olyasmit, hogy leülni megbeszélni, kimondani. Mindig mindent kimondani. Nem másnak, hanem az embernek akiről szó van. Legyen ez a kapcsolat bármilyen jellegű, tehát szerelem, szerető, barátság, tényleg bármi. Ha ezek a kérdések felmerülnek, akkor a gond már hatalmas, nem biztos hogy menthető. Pár évvel ezelőtt még vagy hatvan utolsó esélyt adtam volna, meggyőztem volna magam, hogy csak nekem van rossz kedvem, hangulatom, időszakom, ez mára teljesen megváltozott. Már nem akarok ezer utolsó esélyt adni. Sőt már egy esélyt sem akarok adni....senkinek.... Elég volt....
Ezzel nem teljesen egy időben, talán pár hét különbséggel belépett egy új ember az életembe. Egy olyan új ember, akit már "ismerek" másfél éve. És elindult valami. Az utóbbi időben jobban érzem magam, mint x éve bármikor. És nem, nincsenek rossz barátaim, sőt....csak ez valahogy mégis más. Minden téren más. Bizalom, kapocs....lelki folyamatok. Amikor két olyan ember kerül egymáshoz közel, akik sérültek, és nem is olyan kicsit. Akár lelkileg, akár fizikailag. A fizikai sérülések meggyógyulnak, hamarabb elmúlanak, maximum egy kis heg, vagy -esetemben például- egy görbe ujj emlékeztet rá. Mindig emlékezetet rá. A lelki sérülések sosem látványosak, már annak aki nem ismeri az embert. De például egészen máshogy csillog a szem. Nem kell hozzá más, csak egy előtte-utána fotó. Az utána fotó lehet akár 2-3 évvel utána az akkor is látszik, mert a lélek gyógyul ugyan, de sosem lesz már ugyanolyan. A törés mindig látszik, akkor is mikor az ember a legkiegyensúlyozottabb, esetleg legboldogabb. Ezek a lelki sérülések azok, amiket sosem lehet utána helyrehozni. Óhatatlanul bizalmatlanok leszünk embertársainkkal szemben és hatalmas csodának minősül ha valakit be tudunk engedni az életünkbe, belátást engedünk a lelkünkbe. A lelki sérült embereknél ez egy lassú folyamat, nagyjából ahhoz tudom hasonlítani amikor az ember egy jóféle tyúkhúslevest készít, lassú lángon órákon át kell főzni, hogy az tökéletes legyen, tehát lassan kisebb lépésekkel haladunk egymás felé, míg létrejön az a kötődés, és kapocs ami addig nem volt. Eleinte ott vannak a félelmek, hogy ha beavatom, ha tényleg minden részletet elmondok magamról akkor is elfogad? Már a kérdés is felesleges. Ha fontos vagy az embernek, ha tényleg közel akar kerülni hozzád (értsd megint minden kapcsolatformára) akkor elfog fogadni minden egyes hibáddal, és a múltaddal együtt, akkor is ha nem fényezed, nem színezed csak felfeded a puszta valóságot. Már csak azért is, mert ezzel a múlttal együtt lettél az, aki most vagy. A múlt bármilyen sötét, vagy nem túl szép építi az embert. És azért hívod múltnak mert lezárt része az életednek. A Harry Potter utolsó részében van egy jelenet, amikor Harry megidézi a szeretteit, hogy még egyszer utoljára beszélhessen velük, természetes, hogy a halál kapujában foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen is a halál, hogy az fáj-e, és Sirius Black, aki az édesapja legjobb barátja, és egyben az Ő keresztapja, válaszol neki: "Gyorsabban jön mint az álom". Erre a kis szösszenetre azért tértem ki, mert amikor válaszút elé érkezünk, és csak egyetlen utat választhatunk, akkor mindannyian úgy állunk a "kereszteződésben", hogy ez biztos nehéz, és fájdalmas lesz, de nem...tulajdonképpen "Gyorsabban jön, mint az álom". Mindez csak fejben dől el. És tényleg ott.....
