Útkeresés

Idő című bejegyzésemben említettem, hogy néha bizony várni kell akkor is, ha nem tetszik, vagy nem értjük az okát. És erről a tényről még elképzelhetően fog születni bejegyzés, főleg mikor jobban nyomaszt :) Azóta is csak remélni tudom, hogy az idő a barátom, és segít nekem :) Ettől függetlenül…

Most talán a bejegyzés címén gondolkodtam a legtöbbet, mert legyen rejtélyes, sejtelmes, de mégis legyen előremutató. A bejegyzés láthatóan nem jó kedvben született. Mint a múltkor kifejtettem a legnehezebb szó a köszönöm, most az emberi mentalitásokról szeretnék egy kicsit írni. Ami itt leíródik…

Ha ma Magyarországon megkérdeznénk az utca emberét, hogy mi a legnehezebb magyar szó, akkor valószínű, hogy azt a választ kapnánk, hogy hát a leghosszabb szó....ami úgy hangzik megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért, vagy nek rag, ki hogy ismeri. De ma felmerült bennem a kérdés, hogy vajon…

Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Mi van akkor ha nem sebet akarunk begyógyítani, hanem egyszerűen nem vágyunk másra, mint tisztán látni? Amikor saját magunkon olyan dolgokat, jeleket, érzéseket tapasztalunk, ami addig még csak kósza gondolatként sem merült fel, akkor is segít az idő? Hát…

Egy korszak lezárul..... Az utolsó igen régi posztban kifejtettem, hogy milyen érdekes mikor két embert egymás mellé sodor az élet. Ezt hol rövidebb, hol hosszabb időre teszi. Engem most egész hosszú...cirka két évnyi időre sodort össze valakivel. Hogy miért? Hát őszintén szólva fogalmam…

Biztos más is volt már a következő helyzetben.....Még a kezedbe sem veszed, de máris magával ragad.....nyílván, mert nagyon jó a bevezető, vagy épp az ajánlás, esetleg felolvasást hall belőle az ember....én is így jártam. Felolvasást hallottam egy könyvből, és már az elején megfogott....egy életmű,…