Útkeresés

Hibák....mindenki követ el hibákat, hol kisebbeket, hol nagyobbakat.

Olykor-olykor még arra is képesek vagyunk, hogy ilyenkor egymást is képesek vagyunk hibáztatni ezekért a tettekért. Ha közösen hibázunk, akkor pedig végképp előfordulhat ilyesmi. Bármennyire igyekszünk, ezeket a dolgokat nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni, és elfelejteni. Valami tüske, vagy nyom, vagy jel, vagy bármi ilyen hasonló dolog megmarad...minden igyekezetünk ellenére. Az ilyen felállás nagyon nyomasztó, bosszantó, zavaró és idegesítő tud lenni. Ha egymás közelében vagyunk, akkor érezni a feszültséget, ha mások számára nem is, de belsőt mindenképpen. Olyan ez, mintha újra meg kéne tanulnotok egymás mellett létezni, meg kellene ismernetek a másikat, mert nem tudjátok elhelyezni a dolgokat. Lehet hogy én vagyok a ludas, és én nem tudom hova tenni "nem tudjuk miért volt, akkor felejtsük el" dolgot, de szerintem nem, nem csak én.....oda-vissza érzem ezt, és nem tetszik..... :(

Iszonyat bonyolult érzésekkel vagyok jelenleg megáldva......UTÁLOM ezt.....

Bár elég régen született bejegyzés, ismét eljött az idő, mikor a velem történt dolgokat egyedül nem tudom feldolgozni, megbeszélni sem nagyon van kivel, így ki kell írnom magamból, hogy megkönnyebbüljön a lelkem.

A helyzet az, hogy pengeélen táncolok...én...vagy én biztos. 

Amikor először történt meg tök simán tudtam a szőnyeg alá söpörni, és a jó nevű rosé-ra fogni, mert hát ugye véletlenek vannak, és lesznek amíg világ a világ. Jót mosolyogtam magamban, többek között azért is mert egyedül én emlékeztem rá. Aztán elröppent pár hónap és megint, de nem egy pillanat, hanem sok...sok-sok-sok pillanat sokszor, sok helyen, fura helyzetben, vagy a jobb szó talán a helyzetekben. 

Ki kezdi? Mindegy....Ha én kezdem ő ment bele....ha ő kezdi, akkor én...szóval valami van, vagy valaminek lennie kell....és látom is, érzem is. Azt az erőltetett távolságtartást, aminek normális emberi kapcsolatokban nem nagyon szabadna előfordulnia...főleg nem ilyen kapcsolatok tekintetében. Láttam-e azóta? Naná....Azóta hogy beszéltünk erről...hát nem...és van-e időm? Nem sok....Maximum 24 óra, semmiképpen sem több. Szeretek vele lenni? Ez változatlan, és örök...igen, szeretek vele lenni. Kockáztatnám-e a sok mindent ami van, azt ami kialakult? Nem, nem kockáztatnám. Akarom-e a szőnyeg alá söpörni a miérteket? Hát elég vegyes érzéseim vannak...akarom is meg nem is. Nem tudom, hogy valaha rájönnénk-e, a valódi okokra. Illetve biztosan rájönnénk, de ahhoz teljes "meztelen" igazság kell...máshogy nem megy.....

Azért leírom, mert csak nem hagy nyugodni...ő kezdte, miért mentem bele? Hát halvány lila fogalmam nincs, se az elsőről, se a nagyjából 15.ről....hogy miért csináltuk ezt egész este, ah csak fél percet voltunk ketten, hát ez megint egy nagyon jó kérdés. De őszintén szólva, ha tehetném visszamennék az időben, és megnézném kívülről, bár azt hiszem attól sem lennénk sokkal okosabbak......

Most azt érzem, hogy elcsesztünk mindent...mindent ami volt, vagy ami lehetett volna......

Idő című bejegyzésemben említettem, hogy néha bizony várni kell akkor is, ha nem tetszik, vagy nem értjük az okát. És erről a tényről még elképzelhetően fog születni bejegyzés, főleg mikor jobban nyomaszt :)

Azóta is csak remélni tudom, hogy az idő a barátom, és segít nekem :) Ettől függetlenül kicsit tartok is tőle. Felmerülnek olyan kérdések bennem, hogy mi van, ha túl sokáig várok, vagy a várakozási idő még mindig nem elég. Mire is várok valójában, mikor egyre inkább körvonalazódik a helyzet. Ezekre a kérdésekre viszont saját magamnak is csak akkor tudnék válaszolni, ha minden másra tudnám a választ, vagy egyszerűen csak erőt vennék magamon, és megpróbálnám elmondani azokat a dolgokat, amiket nem igazán értek. Na mármost mint már említettem volt ebben csak az okoz nehézséget, hogy én baromi nehezen beszélek olyan dolgokról amit nem értek, főleg, ha ez a dolog rólam szól.

Mindez egyre nehezebb is lesz ahogy megyünk előre az időben. Az utóbbi pár napban azt érzem, hogy még ha el is jutnék a teljes elhatározásig, akkor is felesleges lenne bármit is mondani, mert nem tapasztalok olyan dolgokat, amikre építeni lehetne. Lehet, ha tapasztalnék vagy éreznék ilyet akkor könnyebben el is határoznám magam. Akkor talán könnyebben el tudnám mondani az érzéseimet, a körülöttem lebegő dolgokat...De van-e egyáltalán bármi értelme? Nem biztos....

Sajnos ez még mindig nyitott kérdés marad, talán csak ideig-óráig, talán örökké ott fog lebegni felettem, felettünk....

Most talán a bejegyzés címén gondolkodtam a legtöbbet, mert legyen rejtélyes, sejtelmes, de mégis legyen előremutató.

A bejegyzés láthatóan nem jó kedvben született. Mint a múltkor kifejtettem a legnehezebb szó a köszönöm, most az emberi mentalitásokról szeretnék egy kicsit írni. Ami itt leíródik az mind tapasztalat, legtöbb esetben ugye ennek a személyes változata.

Mondhatnánk, hogy ahány ember annyiféle mentalitás, és ez valamilyen részigazságot tükröz is. De legtöbb esetben a hasonló gondolkodású emberek is lehetnek teljesen eltérőek, méghozzá a céljaik felé vezető út választásában tűnnek ki a különbségek. A céljainkhoz vezető út szerteágazó, de mégis mindenkinek egy ösvénye van. Az hogy a céljaink eléréséig milyen élményekkel gazdagodunk nagyban függ attól, hogy milyen döntéseket hozunk, vagy hogy miképpen viszonyulunk embertársainkhoz. Egész pici koromtól fogva az elfogadásra neveltek, elfogadásra embertársaimmal szemben mindentől függetlenül. Ez a neveltetés mélyen él is bennem, attól függetlenül, hogy nem tudok mindent elfogadni, gondolok itt arra amikor egy ember saját maga tudna változtatni a helyzetén (alkoholizmus, drogok, erőszakosság, stb...). Alapvetően elfogadok mindenkit olyannak amilyen, sajnos nem minden nehézség nélkül, de úgy látszik ezt kell most megtanulnom :D.

Visszakanyarodva az eredeti gondolatokhoz. Egy közösségben kialakulnak társaságok, csoportosulások, csúnya szóval élve klikkek. Ez felénk sincs másképp. Igazából két nagy klikk van, és vannak akik a kettő között állnak valahol. Én eme harmadik csoportba tartozom, de egyre inkább az egyik felé húznak a gondolataim, és az érzéseim. Hogy miért? Ennek nagyon egyszerű oka van NEM tudok azonosulni a rosszindulattal, és nem egy "jajj megbotlott, most kinevetem" rosszindulatra gondolok, hanem arra a kőkemény, már-már vérre menő, vérezzetek el, bukjatok bele rosszindulatra. Azt, hogy a két csoport mára teljességgel elzárkózott egymástól egyáltalán nem meglepő, főként ilyen egymáshoz állással. Kérdezem én, hogy miért kell a másiknak a lehető legrosszabbat kívánni? Miért nem lehet egymás mellett békében élni? Amíg az egyiktől azt látod, hogy próbál nyitni (valószínű nem minden nehézség árán) és a másiktól nem kap mást csak savat, és tényleg....mindig csak a savat. Már persze hogy ők sem nyitnak feléjük, én sem nyitnék. És mindez merő rosszindulatból, nulla utánajárással, vagy kérdezéssel, csak ők a rosszak és kész megállapítással, ennyi és mondhat bárki bármit. Csakhogy ezek a "rosszak" nem kívántak a "jóknak" elbukást, vagy elvérzést....

Akkor most ki is a jó? 

Ha ma Magyarországon megkérdeznénk az utca emberét, hogy mi a legnehezebb magyar szó, akkor valószínű, hogy azt a választ kapnánk, hogy hát a leghosszabb szó....ami úgy hangzik megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért, vagy nek rag, ki hogy ismeri. De ma felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg az a legnehezebb szó?

A mai világban szerintem messze nem ez a legnehezebb szó. Az én véleményem szerint a legnehezebb szónak annak kell lennie amit kevesen és egyre kevesebben használnak. Engem még úgy tanítottak, hogy vannak alapvető illemszabályok, gondolom sok kortársam is így van vele. Globálisan nézve már nem is tudom hogy X Y vagy Z generációnál járunk, de felmerült a kérdés, hogy a "régebbi" generációk minden tagjának fel kell-e venni az új generációk minden szokását....nem kellene megőrizni valamit a régi értékekből?

Egyre több mindent veszítünk el belőle, rengeteg troll kép terjeng ilyenekről a közösségi oldalakon. Belépünk valahova köszönünk, kérünk, megköszönünk. Ezekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, és nem csak mi hanem a még régebbi generációk, az újabbakról nem is beszélve. Ha letűnnek ezek a jó szokások, és már mi is átvesszük ezt az újabbaktól, akkor ők az őket követő generációknak mit fognak tovább adni? Elképzelni sem tudom, hogy pár évtized múlva milyen lesz az emberek közötti kommunikáció. Szép lassan az élőbeszéd eltűnik, és teljesen az online beszélgetések veszik át a helyüket. Elfelejtünk szép szavak, felveszünk mozaikszavakat, rövidítéseket. Nem jó úton járunk. A mai délutánon megfogadtam, hogy igyekszem a régi szép szabályokat részemről megőrizni, azokat tartani.

Hogy mi a legnehezebb szó? KÖSZÖNÖM.... itt tartunk....

Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Mi van akkor ha nem sebet akarunk begyógyítani, hanem egyszerűen nem vágyunk másra, mint tisztán látni? Amikor saját magunkon olyan dolgokat, jeleket, érzéseket tapasztalunk, ami addig még csak kósza gondolatként sem merült fel, akkor is segít az idő? Hát én nagyon remélem, hogy igen.

Emellett azonban nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy én magam mennyire utálom mikor valaki azt mondja nekem, hogy idővel megtudod, idővel megérted, ha ilyen eset merül fel akkor mindig azt kérdezem magamban, hogy na jó de mikor? Mikor jön el az az idő amikor én azt megtudom, vagy éppen megértem? Utálom ezt....És erre saját magam keverem olyan helyzetbe, hogy nekem kell azt mondanom egy hozzám közelállónak, hogy idővel megtudod, idővel megérted...és hát azt kell mondanom ezt is nagyon utálom. Saját mentségemre szolgáljon, hogy egészen más az amikor "kézzel fogható" dologra kérünk időt, és megint más amikor saját magunk tisztázására. Természetesen mindkettő nagyon nehéz, és küzdelmes, de mindenen túl lehet jutni egyszer.

Hiszek az idő jóságában, hiszem, hogy minden sokkal könnyebbé válik idővel. Na most ne keverjünk ide vitákat, veszekedéseket, vagy elmérgesedett helyzeteket, mert azon az idő nem segít, csak ronthat rajta. Az ilyeneket azonnal még "melegében" át kell beszélni, tisztázni kell, különben elmérgesedik, és nincs az az "antibiotikum" ami helyrehozza azt. Szerencsémre talán nem ilyenről van szó. Tudom hogy ezzel az idő dologgal bántok valakit, és mindezt úgy teszem, hogy nem akarom. Soha nem akarnék neki sem fájdalmat okozni, sem dühöt, most mégis ezt teszem. De hogy beszélhetünk olyanról, amit még mi magunk sem értünk igazán?

Ezzel a kérdéssel búcsúzom, és ha rájöttem a válaszra mindenképp tudatom :)

Egy korszak lezárul.....

Az utolsó igen régi posztban kifejtettem, hogy milyen érdekes mikor két embert egymás mellé sodor az élet. Ezt hol rövidebb, hol hosszabb időre teszi. Engem most egész hosszú...cirka két évnyi időre sodort össze valakivel. Hogy miért? Hát őszintén szólva fogalmam sincs....nem érzem, hogy tanultam volna bármit is, hacsak azt nem, hogy ha már kérdések merülnek fel, akkor baj van. Kérdések alatt értem az ilyeneket: "Biztos jó ez?" "Kell ez nekem?" "Akarom én ezt?" Ha ezek a kérdések felmerülnek, az egyértelmű válasz az, hogy NEM. Ez nem azt jelenti, hogy azonnali hatállyal és minden egyéb küzdelem nélkül véget kell vetni a kapcsolatnak, és mindenféle kapcsolattartásnak, hanem olyasmit, hogy leülni megbeszélni, kimondani. Mindig mindent kimondani. Nem másnak, hanem az embernek akiről szó van. Legyen ez a kapcsolat bármilyen jellegű, tehát szerelem, szerető, barátság, tényleg bármi. Ha ezek a kérdések felmerülnek, akkor a gond már hatalmas, nem biztos hogy menthető. Pár évvel ezelőtt még vagy hatvan utolsó esélyt adtam volna, meggyőztem volna magam, hogy csak nekem van rossz kedvem, hangulatom, időszakom, ez mára teljesen megváltozott. Már nem akarok ezer utolsó esélyt adni. Sőt már egy esélyt sem akarok adni....senkinek.... Elég volt....

Ezzel nem teljesen egy időben, talán pár hét különbséggel belépett egy új ember az életembe. Egy olyan új ember, akit már "ismerek" másfél éve. És elindult valami. Az utóbbi időben jobban érzem magam, mint x éve bármikor. És nem, nincsenek rossz barátaim, sőt....csak ez valahogy mégis más. Minden téren más. Bizalom, kapocs....lelki folyamatok. Amikor két olyan ember kerül egymáshoz közel, akik sérültek, és nem is olyan kicsit. Akár lelkileg, akár fizikailag. A fizikai sérülések meggyógyulnak, hamarabb elmúlanak, maximum egy kis heg, vagy -esetemben például- egy görbe ujj emlékeztet rá. Mindig emlékezetet rá. A lelki sérülések sosem látványosak, már annak aki nem ismeri az embert. De például egészen máshogy csillog a szem. Nem kell hozzá más, csak egy előtte-utána fotó. Az utána fotó lehet akár 2-3 évvel utána az akkor is látszik, mert a lélek gyógyul ugyan, de sosem lesz már ugyanolyan. A törés mindig látszik, akkor is mikor az ember a legkiegyensúlyozottabb, esetleg legboldogabb. Ezek a lelki sérülések azok, amiket sosem lehet utána helyrehozni. Óhatatlanul bizalmatlanok leszünk embertársainkkal szemben és hatalmas csodának minősül ha valakit be tudunk engedni az életünkbe, belátást engedünk a lelkünkbe. A lelki sérült embereknél ez egy lassú folyamat, nagyjából ahhoz tudom hasonlítani amikor az ember egy jóféle tyúkhúslevest készít, lassú lángon órákon át kell főzni, hogy az tökéletes legyen, tehát lassan kisebb lépésekkel haladunk egymás felé, míg létrejön az a kötődés, és kapocs ami addig nem volt. Eleinte ott vannak a félelmek, hogy ha beavatom, ha tényleg minden részletet elmondok magamról akkor is elfogad? Már a kérdés is felesleges. Ha fontos vagy az embernek, ha tényleg közel akar kerülni hozzád (értsd megint minden kapcsolatformára) akkor elfog fogadni minden egyes hibáddal, és a múltaddal együtt, akkor is ha nem fényezed, nem színezed csak felfeded a puszta valóságot. Már csak azért is, mert ezzel a múlttal együtt lettél az, aki most vagy. A múlt bármilyen sötét, vagy nem túl szép építi az embert. És azért hívod múltnak mert lezárt része az életednek. A Harry Potter utolsó részében van egy jelenet, amikor Harry megidézi a szeretteit, hogy még egyszer utoljára beszélhessen velük, természetes, hogy a halál kapujában foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen is a halál, hogy az fáj-e, és Sirius Black, aki az édesapja legjobb barátja, és egyben az Ő keresztapja, válaszol neki: "Gyorsabban jön mint az álom". Erre a kis szösszenetre azért tértem ki, mert amikor válaszút elé érkezünk, és csak egyetlen utat választhatunk, akkor mindannyian úgy állunk a "kereszteződésben", hogy ez biztos nehéz, és fájdalmas lesz, de nem...tulajdonképpen "Gyorsabban jön, mint az álom". Mindez csak fejben dől el. És tényleg ott.....

Biztos más is volt már a következő helyzetben.....Még a kezedbe sem veszed, de máris magával ragad.....nyílván, mert nagyon jó a bevezető, vagy épp az ajánlás, esetleg felolvasást hall belőle az ember....én is így jártam. Felolvasást hallottam egy könyvből, és már az elején megfogott....egy életmű, emlékképek tömkelege egy korról, melyet én nem ismerhettem....pedig jó lett volna...egy olyan kor, ahol még a gyermek gyermek volt csínytevésekkel, úttörő kendővel, hagyományokkal. Talán ez a legfontosabb...a hagyományok, már az én korosztályom is keveset őtiz, de az én gyerekeim már csak a tőlem hallott történetek alapján fogják tudni, hogy mi is az a hagyomány...Most lehetne sorolni, a húsvétot, ahol a hűsítő kútvizet lecserélték az elviselhetetlen szagú kölnik, de szép lassan már az sem kell, mert a mai gyerekek nem járnak el meglocsolni a lányokat. Mikor én gyerek voltam már akkor is inkább a pénzért jöttek a fiúk, kamasz és fiatalkoromban a buli kedvéért, de a mai gyerekek, fiatal lányok még pénzért sem nagyon vannak locsolva. A büdös kölniktől engem is a frász kerülgetett, a szódás/vizes locsolást többre értékeltem....de ma már ez is kihalóban van :( Aztán ott vannak a majálisok....egyre kevesebb faluban van valami május 1-jén, a májusfáról már nem is beszélve, de lehet még sorolni, a betlehemezést és társait. Egyre inkább az amerikai hagyományokat vesszük fel, így a halloween és a valentin nap......és ilyenkor elfelejtjük, hogy hol is vagyunk. Magyarországon vagyunk, szép és igazi magyar hagyományokkal......

Amikor nem tudod mit akarsz. Amikor összesodor valakivel az élet, vagy összesodornak a körülmények, de fogalmad sincs, hogy mi dolgotok van egymás mellett, és mikor kezdesz rájönni, akkor teljes letaglózás, és megint nem tudod, hogy most mit is kezdj vele...miért van ott ahol....A baj ezzel akkor van igazán, mikor 2 ből 2 nem tudja.... :/ Te sem tudsz választ adni az ő kérdéseire és ő sem a tieidre, de mégis valami külső, láthatatlan erő húz felé. Csak azt tudod, hogy kell, hogy az életed része legyen, kell hogy tapasztalj tőle, és mellette, de fogalmad sincs, hogy miért éppen ő, mikor tulajdonképpen szinte minden ellenetek játszik, semmi nem szól mellettetek.

Most ez a tapasztalat van előttem, az érzésem azt súgja, hogy kis idő múlva fogok tanulni valamit, de nm tudom hogy mit. Azt sem tudom megéri-e a kitartás, és a "küzdelem". De biztos megéri, még akkor is ha a vége pocsék... :/